Heltai Jenő

     Heltai Jenő 1871. augusztus 11.-én Budapesten született. író, költő, újságíró, Herzl Tivadar meghatározó cionista politikus, publicista és író unokatestvére.

„Ígérd meg azt, hogy kezed kezemből vissza nem veszed,
s akkor is szeretni fogsz, mikor már én is vén leszek.”

    Az 1871. augusztus 11-én született író, költő, színpadi szerző, szerkesztő életén keresztül vonul a történelem, mi pályájára is hatást gyakorolt. Ifjúkorában még Reviczky kortársa volt, a halála előtt pedig az 1956-os események tanúja. Az a fajta népszerű szerző volt, kit még az ellenfelei is szerettek, írásai hét évtized eseményeit foglalják magukba. Mosolygó bölcsként élte le életét, szellemesen ötvözve a könnyedséget a komolysággal, az enyhe iróniát az enyhe szorongással, a kritikát a megbocsátással. Sosem törekedett legelsőnek, vezérnek lenni, kicsit mindig kívül állt csoportoktól, mikben mégis mindig jelen volt. Még Pesten született, de már Budapesten élt és halt meg. Születésekor zsidó volt, de keresztény, amikor meghalt. Így egyaránt tudta szeretni a zsidó hagyományokat és a vállalt krisztusi igéket. Haladó polgárként felül bírálta a polgárságot, mégsem volt forradalmár. Így - kivéve a fasizmus éveit, mikor üldözött volt -, minden korszakban jól érezhette magát.

    Már 14 éves korában publikálták verseit. Apja azt szerette volna, hogy ügyvéd váljék belőle, de ő kedv nélkül járt az egyetemre, s már az első alapvizsga után ott is hagyta valójában meg sem kezdett jogi tanulmányait. Újságíróként dolgozott: a Magyar Hírlap, A Hét, a Pesti Hírlap, majd a Pesti Napló munkatársa volt. Katonai pályára lépett; sokat utazott: élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Isztambulban. Katonai pályáját a tiszti rangig vitte.

„Ritkán látszik meg a sárról, hogy hópehely volt azelőtt.”

    Különösen izgatta a polgárság szélén lézengő bohémek világa, kikről több humoros regényében emlékezik meg. Az első világháború előtti másfél évtizedben tömegesen készültek az úgynevezett ,,exportdrámák", miket Európa és Amerika számos színpada örömmel vett át. Az első világháború változást hozott az életében. Nem volt se ellensége se pártolója a forradalmaknak, amit Bródy Sándornak se jobbról, se balról nem bocsátottak meg, neki azonban jobbról is és balról is elnézték. Ő is elnézően bírált életében. Bár segítőkészsége változatlan maradt, írói hangja egy időre elkomorult. Azokban az időkben írta szorongással teli regényeit (A111-es, Álmokháza). A húszas évek végén és a harmincasok elején az Athenaeum Kiadónak a művészeti igazgatója, ami szellemi nagyhatalmat jelentett, hiszen módjában állt számos írót érvényesüléshez juttatni. Bőségesen, személytelenül, gesztusok nélkül tette mindezt. Mikor a fasizmus erősödni kezdett, Heltai a költészetbe menekült vissza. Ekkor alkotta mesehangulatú verses vígjátékait, köztük A néma leventét. S ekkor írta meg prózai, de mégis igen költői hangvételű álomjátékát az írói tehetség elherdálásáról: az Egy fillért.

    Az üldöztetés éveiben bujkált, fogságba esett és menekült. Már nyolcvanadik éveit taposta, de kitűnő szervezete és egészséges lelke ezt is kibírta. 1945 után visszatért Magyarországra (időközben keresztény hitre tért). Élete vége felé még megérte az elismerést: műfordítói tevékenységéért a francia becsületrenddel tüntették ki, a PEN klub magyar elnökévé választották és végül, már nagybetegen, 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

     86 éves korában, 1957. szeptember 3-án hunyt el.

Efraim